A múlt szelleme kísért!

Sziasztok, drágák!

Szeretnénk először is megköszönni mindenkinek, hogy ellátogatott az oldalunkra, a cserében kiraktunk mindenkit és nagyon köszönjük, hogy visszaírtatok! Sokat jelent!
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a történet, véleményem szerint nagyon izgalmas lesz, és élvezetes.
Bogi és Vivi, köszönöm, hogy ez a blog elindulhatott és remélem még sok fejezet lesz, amivel büszkélkedhetünk!
Jó olvasást! Nem is húzom az időt tovább...

2. fejezet

-Micsoda? – nézett Torrie felhúzott szemöldökkel, mint aki le van maradva egy lépéssel.

-Megyünk és megöljük a… Grófot. - halkult el a hangja, mintha egy nagy titkot osztott volna meg most.

-Nem!- tiltakozott még mindig minden erejével a vörös.

-Dehogyis nem!- halászta elő Tammy a karót az erszényéből.

-Nem!- állta el az utat, mire csak egy mérges arckifejezést kapott válaszul mindenkitől, de leginkább Tammy-től.

-Menj már innen, te idegesítő kis…

-Folytasd, szőkeség…- nézte, ahogy a szőke fortyog a dühtől, és nem titkolva, hogy élvezi. – Ne hagyd abba. Mit akartál mondani?

-Hogy húzz oda vissza, ahonnan jöttél, mert ez a karó már más nevére van címezve, nem akarom, hogy rád kelljen elpazarolni!

-Nem teheted…

-Már miért ne tehetném?

-Mert én is azért vagyok itt, amiért ti!

-Na, azt már nem!- kerülte ki Tammy a vöröskét, de ő nem hagyta ennyiben. Visszarántotta a karjánál fogva erősen, de nem elég gyorsan.

-Engedd el, és hagyd elmenni!- kiabált rá Tia. Torrie először még nyugodtan hátrafordult, de mikor meglátta, hogy Tiánál mi van az ő arcára is kiült a döbbenet.

-Rendben, csak tedd le az íjat, Tia, nem akarom bántani.

-Leteszem, ha megmondod végre, hogy, hogy a francba kerültél ide?

-Véletlenül. Hangokat hallottam nem is olyan messziről, aztán mikor vámpírokba botlottam tudtam, hogy jó helyen vagyok.- mosolyodott el sejtelmesen. – Gyerünk, Tia, egy kicsit bízz bennem, tedd le az íjat, oké?- nézett rá bizalom gerjesztően, de Tiá-nak a szeme se rebbent.

-Nézzétek, azért jöttem, hogy megöljem a Grófot, az pedig, hogy ti itt vagytok csak egy véletlen, semmi több. – nézett körbe kétségbeesetten, hogy valaki higgyen neki – Szóval tedd le azt a fadarabot, mielőtt még odébb lépek és a barinőd találod el helyettem.

-Tedd le, Tia!- fordult felé Tammy miután már kiült a csend az egész társaságra. Tia leeresztette a karját, de még mindig készenlétben állt.

-Köszönöm. - fújta ki a levegőt Torrie.

-Menjünk!- mutatott Tammy megint a bejárat felé, mikor meglátta, hogy megint társaságuk akadt. -A rohadt…- káromkodta el magát a szőkeség, mire Tia felkapta a kezét és pillanatokon belül lelőtte a vámpírokat, akik már eltorzult arccal próbáltak neki támadni a három lánynak és a kővé meredt Kolnak. Mind a három, zsinórban a szívükbe talált, a túlélésre esélyük sem volt.

De ezzel még nem volt vége. Kétszer annyian kezdték körül venni a fiatalokat, de ezek már jóval dühösebbek voltak és jóval ingerültebbek is.

-Ó, ne már!- kiabált fel Tammy.

*Visszatekintés*

-Fújd el a gyertyát édesem!- tapsolt egy enyhén őszes hajú, kedves tekintetű férfi. – Ügye vagy, kicsim!

-Köszi, apa!- mondta Tammy egy kicsit pöszén. – De ne hívj már kicsimnek, olyan dedós.

-Rendben, el is felejtettem, hogy nekem már egy nagy lányom van, aki már 14 éves. Lassan már kirepülsz, és itt hagyod öreg apádat. – szomorodott el a hangja.

-Dehogyis!- nevetett fel Tammy.

-Boldog szülinapot, angyalom!

-Mason!- szólt kintről egy rideg tekintetű fiatalember, Tammy apjának. – Gyere!

-Nem megmondtam, hogy most ne zavarjon senki, Damien?!

-De ez fontos!- vetett Tammy-re egy apró pillantást, de nem nagyon legeltette rajta a szemét.

-Jó, de ajánlom, hogy élet-halál kérdése legyen. - majd felállt a fotelból és kiballagott, hogy hallótávolságon kívül lehessenek.

Mikor visszajött az arcáról már egy cseppnyi boldogság sem sugárzott annál inkább az aggódás és a félelem.

-Kicsi tündérkém, most apának el kell mennie, de te maradj itt Damiennel, rendben?- mutatott a bőrszerelésben feszítő férfira.

-Jó, de hova mész?

-El. Ne aggódj, nem sokára visszajövök!- puszilta meg Tammy homlokát. Majd felkapta a táskáját, aminek a közelébe soha nem engedett senkit, főleg nem a kislányát, és elviharzott.

-Nos, hogy vagy kislány?- lágyult el Damien hangja, és kitárta izmos karjait, hogy Tammy köré fonja őket.

-Jól, de már annyira elegem van, Dam, miért megy el folyton?- szomorodott el a kis szőkeség.

-Tudod, hogy muszáj, picur.

-Tudom. És már nem vagyok picur!- lázadt fel Tammy, és közben elmosolyodott.

- Akkor, ne légy szomorú!

-Engedd, hogy utána menjek!- kiáltott fel hirtelen Tam.

-Ne légy butus, tudod, hogy nem lehet.

-Miért nem?- értetlenkedett.

 -Mert nem! – fogta meg Damien Tam karját.

-Jó, de azért még a mosdóba kimehetek, vagy esetleg oda sem engedsz el egyedül. – nézett rá sértődötten.

-Persze, ne butáskodj már, Tam.

„ Nem tudtam, mit tehetnék, apám már évek óta titkol előlem valamit és elhatároztam, hogy ma lesz az a nap, hogy végre kiderítem, mi is az.

Csak először le kell ráznom Damient. Szeretem őt, nagyon kedves volt velem mindig, de még ő sem állhatott az utamba, hogy kiderítsem mi a titok, ami már évek óta elválasztja tőlem az egyetlen családtagom.

Hátul kiszöktem a házból, láttam, hogy Dam bent olvas valamit, én pedig addig gyorsan elosontam majd megpillantottam apám, barna, rövid haját, ahogy veszekedik valakivel. Már közelebb akartam menni, mikor valami olyan pillantottam meg, amitől még a vér is megfagyott az ereimben.

Az apám leszúrta az előtte álló, fájdalmas tekintetű nőt.

Egyszerűen a földre rogyott, testéből az élet minden jele eltűnt. Apám lenézően rápillantott, majd füttyentett a többi barátjának, hogy vigyék el. Én felsikoltottam, mire mindenki felém kapta a fejét, apám tekintetében mérhetetlen csalódást véltem felfedezni, de nem érdekelt, mert az, amit én éreztem ahhoz semmi sem volt fogható. Az apám, a hősöm, az egyetlen rokonom, csak egy gyilkos volt, mind végig.

Meg akartam fordulni és elszaladni, de Damien hirtelen ott termett mögöttem és a karjaimba szorított.

-Jól, van picur!- simogatta meg a hátam. Hiába nyugtatgatott, nem ért semmit, minden elveszett, nem volt többé semmim és senkim. De akkor is jól esett, hogy van valaki, akit még érdekel, mit érzek. Én is átkaroltam és engedtem, hogy a könnyek utat törjenek maguknak, és persze mind Dam bőrdzsekijén kötöttek ki.

-Tammy, Tammy…- szólongatott apa, de jelen pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni csak azzal, hogy megnyugtassam magam és vége legyen a keserves sírásomnak. – Kicsim… Tammy…”