A viszontlátás öröme

4. fejezet

- Vá-vámpírok? – remegett meg a hangom. Értettem amit, mondott, de nem voltam képes józan ésszel felfogni. Vámpírok! Mi az, hogy vámpírok?! Ez egyszerűen lehetetlen! Biztosan csak szórakozik!
Végül belenéztem apa szemeibe. Nem úgy nézett ki, mint aki szórakozik, sőt látszott rajta, hogy halálosan komolyan gondolja, amit mondott. Valóban? Tényleg léteznének? Akármennyire nem akartam, muszáj volt szembe néznem ezzel a ténnyel: Vámpírok léteznek és kétségtelen, hogy megölték az anyukámat.
- Hogy történt? – kérdeztem ridegen.
Apa megkönnyebbülten felsóhajtott, majd komoly, szomorkás hangon szólalt meg:
- Az, akit te embernek néztél egy vámpír volt. Ő is egy volt azok közül, aki segített anyád megölésében – ismételte el, azt, amit már tudtam eddig is – Még nagyom pici voltál, mikor anyukádra rágyújtották a házunkat. Azóta élünk itt. Nagy valósszínűség szerint figyelmeztetni akartak, hogy ne váljon belőlem vadász. Ezzel pont az ellentétét érték el… Attól a naptól kezdve az egész életem arról szól, hogy eltűntessem azt a mocskos vérszívó hordát, a földszínéről.
Csak néztem rá. Rágyújtották a házat?Anya egy égő házban halt meg! Ráadásul ezt vámpírok tették!
Abban a pillanatban úgy éreztem, sírva akarok fakadni, de leküzdöttem a vágyam és inkább apára emeltem a tekintetem - De mégis ki tette?
- Hogy ki? – mosolyodott el keserűen – A vérszívók vezetője, a Gróf – úgy mondta ki a nevét, mintha a legnagyobb titok lenne.
Elöntött a düh. Hogy tehette?! Mégis miért? mért kellet megölnie?!  Utálat töltötte el minden egyes porcikámat. Gyűlölöm őket! Teljes szívemből!
 - Apa… - kezdtem neki – Tanítsd meg… tanítsd meg, hogyan kell őket megölni! – kértem ellentmondást nem tűrően.
- Kicsim… - nézett rám aggódón.
- Nem! Tanítsd meg, hogy lehet azokat a mocskos dögöket megölni! – kiáltottam fel kétségbe esetten – Én… én megesküszöm, itt és most, hogy bosszút állok, anyáért! Megölöm az a Grófot!- dobbantottam a lábammal, mert minél jobban nyomatékosítani akartam a szavam.


*Jelen* 

Az egész napot Tiával töltöttem. Nosztalgiázgattunk, vásároltunk... csak a szokásos csajos programok. Megbeszéltünk mindent, kibeszéltünk mindenkit.
- Apropó, neked szimpi ez a vöröske?- kérdeztem lenézően, tudatára adva ezzel az én ellenszenvemet.
-  Torrie-ra gondolsz? Tudom, hogy te nem bírod, de nekem nincs vele semmi bajom. - játszott el az egyik barna hajtincsével.
- De olyan beképzelt, egy kicsit sem olyan, mint… mint mi!- kerestem a megfelelő szót.
-Nem is ismered, ne ítélkezz!- mosolygott rám. A mosolyával mindig megnyugtatott, biztonságot sugallt, és persze az íjak is, amik mindig nála voltak.

- Ha az erdőn keresztül megyünk haza sokkal rövidebb az út. - ha ketten mentünk sosem féltem, mert meg tudjuk védeni magunkat, de egyedül nem vállaltuk volna be. - gondoltam bele.

- Mostanában berozsdásodtam az íjászat terén, szerintem már a célpontot sem tudom eltalálni... – bizonytalanodott el.
- Naa! Kezded megint! Majd elmegyek veled íjászkodni, ahol megmutatom, hogy én még a céltáblát sem találom el jó? – nevettem fel.
És akkor eleredt az eső.
- Azt hiszem, az íjászatot elnapolhatjuk… - nézett az égre fel Tia.
Mire haza értünk, úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Azon felül, nevetve léptünk be a pám dolgozójába.
- Szia, apa, haza jöttü… - kezdtem volna, de beléfojtotta a szót a látvány. Apa beszélgetett valakivel, aki nem volt más, mit… - Hunter? – bámultam a velem szemben ülő lányra.
- Tia és a szöszike?! – nézett az is rám – Davidson! – fordult dühösen apa felé – Nem úgy volt, hogy a kölyköd, elment valahová, szóval nem kell találkoznom vele?!
- Én is örülök neked, vöröske – jegyeztem meg szemforgatva.
- Torrie! –kiáltott fel barátnőm s össze ölelkezett a vörössel.
- Szia Tia, hiányoztál – ölelt vissza a másik – viszont, ezt a szösziről nem tudnám elmondani…

Inkább meg sem szólaltam, hanem e helyett apához fordultam:
- Mit keres itt?
- Hát, az úgy volt, hogy egy rajtaütést szerveztünk…
- Rajtaütést? És ahhoz minek kell ő?
- Ő fogja vezetni... De ha már úgy is tudsz róla, nem akarsz csatlakozni, Tam?
 -Nem! - vágtam rá azonnal. Végül el jutott a tudatomig az, amit apu az előbb mondott – Hogy hogy ő vezeti?! Mióta ismeritek ti egymást?!
- Na, mi van szöszi, nem tetszik a rendszer? Akkor…
 - Köszönjük Torrie, elég lesz – hallgatatta le – Tudod kicsim, Torrie-t kicsi kora óta ismerem. Egészen apró korától kezdve, vadásznak nevelték ezért is küldtem őt utánatok, mikor a Grófot elintéztétek egy hónappal ezelőtt…
- Micsoda?! Akkor hazudtál nekünk? – fordultam a vöröske felé.
Az csak vállat vont – Félig-meddig. A Gróf-gyilkolás, az már igaz volt. Apropó azzal, hogy bosszút álltál és megölted, sikerült a kedves ma… - kezdett volna bele valamibe cinikusan, de apám gyilkos tekintettel nézett rá és egy másik mondatba kezdett – Elég legyen ebből!- nézet mind kettőnkre.
- Térjünk inkább vissza a tárgyra – javasolta Tia – Lesz akkor egy rajta ütés? – nézett apámra komolyan.
- Igen. Mióta a Grófot megöltétek, az összes vámpír megőrült. Ahogy azt vártuk, a teremtőjük nélkül természetüktől fogva nem tudnak normálisan viselkedni. Ezt kihasználva, igyekezünk addig eltüntetni őket, amíg nem áll valaki a helyére és minél többet megölni belőlük.
- Had segítsünk! – kérte Tia.
Apa elmosolyodott – Legyen. Akkor holnap már indulhattok is Torrie-val Londonba.
- Engem meg sem kérdezel, Mason? – fordult apa felé Torrie idegesen.
- Miért kéne?
 - Mert talán én kaptam a rajtaütést?
- Nem. Tammy és Tia is veled mennek – mondta ellent mondást nem tűrően apa.
- DE! – kiáltottuk egyszerre a vöröskével.
- Nincsen de, ez parancs.
-ISTENEM! – kiáltotta el magát – Vámpír-gyilkolászás az egyetlen jó dolog az életemben, és ezt is kell tolnia! – végül felsóhajtott – Legyen! Nos, akkor Tia Collins, Tammy Davidson, már várom a közös munkát… - mondta szarkasztikusan.