3. fejezet
Sziasztok! :)
Hát én lennék Tia :) Kíváncsi leszek mit fogtok gondolni erről a fejezetről! :)
Remélem tetszeni fog, és nyugodtam kommentekben leírhatjátok a véleményeteket! A cseréket folyamatosan csináljuk, úgyhogy csak bátran :)
Jó olvasást nektek!!
*Visszatekintés*
-Tammy! Kicsim! Kérlek csak hallgass meg!- erősködött.
-Mi? Miért kéne meghallgatnom téged? Miért?- ordítottam rá és már egyáltalán nem láttam a könnyeimtől.
Még ezelőtt sosem éreztem ehhez foghatót, látni, ahogy az az ember, akit a világon a legjobban szeretek, éppen kiolt egy életet… Az, hogy Damien ott volt, és számíthattam rá rendkívül jó érzéssel töltött el. -Ne várj haza! - futottam el a gondok elől, el, mert már nem bírtam megbirkózni velük.
Nem tudtam, hogy hova menjek, de eszembe jutott Tia. A legjobb barátnőm. Rá is mindig számíthattam, és a szüleire is, biztos megengedik, hogy náluk töltsem a mai éjszakát. Mint az őrült kezdtem nyomkodni a csengőjüket, a levegőt is olyan kapkodva vettem, mintha valaki lopni akarná előlem. Majd az anyukája nyitott ajtót.
-Csókolom! Tia itthon van? – szedtem még mindig szaporán a levegőt.
-Szia Tammy! A szobájában van, valami baj van? - nézett rám aggódva. És közben végig simított az arcomon.
-Nem, dehogyis. – hazudta rezzenéstelenül az arcába.
-Tia, fent van. –mutatott a lépcső felé.
Felfutottam az emeletre Tia szobájába. Zenét hallgatott ezért nem hallotta, hogy bementem. Megütögettem a vállát, amire nagyon megijedt.
-Hahóó. Szia!- majdnem leesett a székről, de még ezen sem tudtam nevetni. -Nagyon, nagyon sok ez nekem!
-Mi? Mi baj van? Gyere, elmegyünk sétálni és megbeszélünk mindent. - húzott magával le.
Mikor már az utca végén jártunk körbenéztem, hogy valaki nem hall-e minket, mikor megbizonyosodtam, hogy nincs senki sehol, nekikezdtem a mondanivalómnak.
-Ma apának az ünneplés közben ismét el kellett mennie és megint Damiennel hagyott. Kiszöktem, és utána eredtem. Láttam, ahogy leszúrt egy nőt! Érted?! Az én apám, megölt egy élő embert!
-Úú! Ez most teljesen komoly? Megmagyarázta?- látszott Tián, hogy megdöbbentették a történtek.
-Nem! Még előtte elfutottam.
-Nem gondolod, hogy legalább esélyt kéne nekiadni a magyarázkodásra? Csak menj haza, és hallgasd végig! Hátha mi is előrébb lennénk. – simított végig a karomon.
-Lehet, hogy igazad van. - vallottam be neki, bár nem tudom készen álltam-e arra, hogy halljam.
-Menj… ha bármi van, hozzánk jöhetsz!- ölelt át, majd levágva az utat hazaeredt. Én pedig magamra maradtam...
*
-Tammy! Hol voltál? - pattant fel.
Oda futott hozzám, meg akart ölelni, de eltoltam magamtól.
-Ne, ezt ne! Most van esélyed elmondani, hogy mi is történt valójában. - néztem rá ridegen és elutasítóan.
-Rendben…- vett egy mély levegőt majd folytatta. - Te mindig úgy tudtad, hogy az édesanyád a szülés közben elhunyt. ..Ez nem teljesen volt így! Kicsim, vannak különböző természetfeletti lények... Én egy olyan ember vagyok, aki ezt meg szeretné akadályozni...- ködösített, bár nem mondhatnám, hogy értettem.
Az a nő, akit te láttál, egy volt közülük, köze volt az anyád halálához. Mióta anyád meghalt én… én nem bírom, akárhányszor meglátok egyet késztetést érzek, hogy megöljem... Őket
-Őket? Kiket, őket, apa?
-A vámpírokat...
-Nem, nem lehet...- rogytam le a földre. Anya halála nem volt más csak... csak egy tragikus baleset. - győzködtem magam.
-Nem, tündérem! Nem az volt!- szorított a karjába majd egy apró csókot nyomott a fejem tetejére.
-Vámpírok márpedig léteznek…
*Jelen*
A piócák körül vettek minket és nem csak annyian, amennyien az előbb, sokkalta többen.
- Ezekkel mi van osztódnak vagy mi? Büdös vérszopók! – kiabált idegesítően a vöröske, végül elővette a kis „szenelt vizét” és rálocsolta a vámpírokra. Fél percen belül, már kevesebben álltak körülöttünk, konkrétan csak mi voltunk ott – Ez kész is van! – dobott el az üres flakont.
- Hogy csinálod? – kérdezte mellettem Tia.
- A szentelt vízzel? Ha nem igazi hívő csinálta, nem is működik. Nem mindegy ki a beszállítód. – felelte szórakozottan. Én csak a szemem forgattam.
Folytattuk utunkat a kastély labirintusszerű folyosóin át. Minden sarkon szó szerint éhes pillantású szörnyetegekkel kellett megküzdenünk, hogy benyomulhassunk az épület nagyteremébe, az épület szívébe.
Nagy nehezen elértünk a helységet, mikor is a vöröske felém fordult:
- Figyu szöszi – kezdte higgadtan – Mindketten meg akarjuk ölni a Grófot, ugye? De csak egyikünk teheti meg, szóval, akik kapja marja. – jelentette ki.
- Nocsak, ez egyszer nem mondtál hülyeséget. Legyen! – egyeztem bele. Tudtam, úgyis én leszek az, aki végez az ezeréves vámpírral.
Berúgtam a nagyterem ajtaját. Hiába felkészültem az elém táruló látványra, akkor is csak undorodni tudtam tőle. Egy csapat vérszívó és ember volt a helységben, mindegyik kiöltözve, díszes, előkelő ruhában feszített a táncparketten. Nők és férfiak egyaránt. Az andalító muzsikára keringő párosok között nem egy volt, ahol az egyik személy a másik nyakára hajolva szívta ki halandó partneréből az őt éltető vörös folyadékot. Kirázott a hideg a látványtól. Leghátul egy impozáns székben ült a parti házigazdája, és a célpontom: a Gróf.
- Huh. Remélem, ez csak halál lesz első harapása – húzta el a száját a mellettem álló vöröske.
- Egyet értek. Ha már többször megharapták és így ölnék meg őket, akkor csak még vérszívóval lenne dolgunk…- ugyanis, ha már többször megharapnak és megölnek, belőled is egy olyan szörnyeteg lesz, mint amilyen ők maguk.
Tia felajzotta az íját, végül bele lőtt az épp nagyban szórakozó társaságba. A zene abban a pillanatban megállt és mindenki felénk fordult.
- Bocs, hogy véget vetünk a bulinak… - kezdte magabiztosan Tia.
-… de mi is szeretnénk szórakozni veletek egy kicsit, ahogy ti is szórakoztatok azokkal a szerencsétlen emberekkel – fejeztem be mondatát.
- Tudjátok mit? Nincs bocsi! – vágta rá Torrie – Én csak kulturált, értelmes lényekkel vagyok hajlandó illedelmes lenni.
Az eddig hátul trónján ülő, meglepően fiatal küllemű férfi felállt – Hah, bolondok! – horkant fel – Minden ember tudja, hogy a grófi családot ilyenkor, nem lehet zavarni, amennyiben életben akartnak maradni!
- Aha, igen úgy van. Persze, sokan mondák már… - felelt nemtörődöm stílusban, előrelépve a vöröske.
- Most megkapod, amit megérdemelsz! – kiáltottam és megindultam felé. Csakhogy az utamat állták.
Az eddig teljesen kifinomult társaság egy csettintésre megvadult. Éhesen villogó szemeiket ránk meresztették. Végül támadásba lendültek, ahogy mi is. Tia villámgyorsan lőtte ki sorjában a nyilakat, amelyek egyszer sem tévesztettek célt. Torrie megmaradt az ő speciális vizénél és egyéb cuccainál. Én pedig karóimmal küldtem örök álomba a vérszívó hordát. Egyetlen probléma volt: ők voltak húszan, mi pedig négyen, Kollal együtt, aki szintén az én módszeremet részesítette előnyben.
- Én ezt meguntam! – kiáltott fel a vöröske és elkezdett a táskájában kutatni. Ez megőrült? Egy harc kellős közepén leáll kotorászni? Végül előhúzott egy lángszórót – Kapcsoljunk magasabb fokozatra! – és fegyvere elkezdett tüzet okádni magából, amivel töretlenül haladt előre – Húzz bele szöszi, vagy én nyesem le a Gróf fejét! – kiáltott vissza önelégült mosollyal az arcán.
- Az a kis… Tia fedezz! – fordultam gyerekkori barátnőmhöz.
- Mögötted vagyok!
Megindultunk a trón felé s közben sorjában minden elénk kerülő vérszívóval végeztünk. Mire elértünk a Grófhoz, a vöröske épp végezni akart vele.
A vámpír, teljesen mozgásképtelenné vált. Arcán égési sebek voltak, melyet, biztosan a lángszóró okozott, és néhány helyen a látni lehetett a pirosló húsát, ezek szerint a szentelt vizet is használta…
-ÁLLJ! – kiabáltam felé, mire az helyben megfordult.
- Miért?! – villant rám dühtől izzó tekintete – Én láttam meg előbb! Megegyeztünk!
- Kérlek! – emeltem rá könyörgő tekintetem –Had csináljam én, kérlek!
- NEM! – vágta rá hajthatatlanul, ellentmondást nem tűrően.
- Torrie kérlek! – tette a vállára a kezét Tia. Rám nézett, az arcán kétségbe esés tükröződött, mintha csak a tükörképemet láttam volna. Végül összeszorította a szemét és kezembe nyomott egy karót.
- Szentelt vízbe van mártva. iszonyúan égetni fogja, ha beledöföd. Legalább szenvedni fog egy kicsit… - felelte érzelemmentesen, de azért látni lehetett rajta, hogy csalódott. Végül odalépett Tia mellé, aki együtt érző átkarolta.
Hálásan rámosolyogtam és megszorítottam a kezemben tartott fadarabot. Az alélt férfihez léptem – Sokat szenvedtem miattad… - suttogtam neki, majd fogtam és beledöftem a különleges karót.
Hatalmas üvöltés hasított át a termen. A Gróf fetrengeni kezdett, mihelyst belészúrtam. Még egyszer rám emelte gyűlölködő pillantását, majd a szeme üvegesen meredt a semmibe. Vége van… Nyertem.
A helységben lévő összes élő vámpír még az eddiginél is őrültebbé vált. Szemükben a téboly tükröződött. Mintha megfordult volna velük világ, nem voltak önmaguk, még annyira sem. Végül nekünk ugrottak.
Sorra
támadtak a mocskos vérszívók. Legalább 4-et kapásból leszúrtam. Mikor egy olyan
közeledett felém, akit nem tudtam csak úgy leszúrni, túl erős volt. Barna haja,
és kék szeme volt, ami úgy csillogott, mint a legfényesebb csillag az égen, ha
akár egy apró fény is érte. Teljesen lemerevedtem, a szívem hevesebben vert a
kelleténél, amit valószínűleg ő is megérzett. Pillanatok alatt elkapott, hisz
nem voltam felkészülve. Nem bírtam szabadulni a szorításából, akármennyire is
szerettem volna. Hiába kapálóztam, sokkal erősebb volt nálam.
-Nem ismerjük mi
egymást?- kérdezte és közben feltűnően legeltette a szemét az ajkaimon.-Öö... bocs vámpírokkal nem barátkozok. - löktem rajta egy nagyot, bár szerintem meg sem érezte.
-És most nem szeretnél kivételt tenni, szépség?- ismét felcsillant a szeme. Úgy körém fonta magát, mint egy kígyó, nem tudtam szabadulni. Tia ismét használta az íját, és egy vágást ejtett az ismeretlen nyakára. Ez egy ideig megfékezte, pont volt időm egy karót a lábába döfni. Aztán elfutottunk.
-Ezt az illatot kilométerekről is kiszagolom!- szólt utánam a rejtélyes idegen egy kaján vigyorral az arcán.
-Sok sikert hozzá!- válaszoltam.
A lányokkal biztonságos helyre menekültünk, ahol már nem találnak meg minket.
-Ez meg ki volt?-kérdeztem Torrie-tól.
-Na, mi az, édes? Talán megtetszett? Valószínű, hogy ez is csak egy a Gróf klánjából!- mondta lenézően.
- Most már nincsen Gróf. – jegyeztem meg magamnak félhangosan.
- Igen, sikerült a tervünk. De azt hiszem, itt elválnak útjaink! – görbítette le a száját, hogy úgy látszódjon, mintha szomorú lenne. - Mentem, keresek valamit, amin vért iszik, és kivégzem – fordult sarkon ezúttal már mosolyogva, majd határozott léptekkel kisietett a teremből.
*
-Képzeld nekem a
mai napon az tetszett a legjobban mikor megküzdöttünk az óriás pandákkal, és
polipokkal!- nézett rám tesztelve, hogy mennyire is figyelek rá.-Hát igen... az nekem is nagyon tetszett…
-Ez most komoly? Tammy? Te egy kicsit sem figyelsz rám?- rázott meg.
-Ne haragudj, csak az az idegen vámpír, olyan furcsa volt, van benne valami, amit nem tudok hova tenni, érted?- néztem rá.
-Helyes… azért. - nevette el magát.
-Nem, nem azért… vagyis nem is helyes. - magyarázkodtam.
-Van valami érdekes benne…
-Ez most komoly?- állított meg Tia. -Tammy Davidson! Na nehogy már? Csak egy vérszívó dög…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése